Tegnap  egy bevásárlóközpontban egy asztalnál ülő fiatal fiú épp felnézett és rámmosolygott. Ismerős tekintet, divatos haj, huncut okos szem, dupla gödröcske az arcon... egy pillanatra mintha "Géniuszt" láttam volna. Megremegett a lábam és kába merev tekintetem rajta felejtettem. Akkor ismét elmosolyodott. A mellette ülő édesanyjából jöttem rá, hogy csoda nincs... ő a fiam egyik általános iskolai cimborája. A pillanatnyi lebegést azonnal a kút mélysége váltotta fel. A milyen lenne, hogyan nézne ki most? A megcsalt ígéret, amit már nem lehet beváltani. És közben mentem a boltba Miso pastát venni, hogy megfőzzem az egyik kedvenc levesét. A targédiát követő időkben a csodák vagy kevéssé valószínű események sokaságának bekövetkeztében bíztam. Szeretem a fantasztikus filmeket, hát simán belefért, hogy valami szuperhős csettint és visszaforog az idő. Vagy hogy Idegenekkel találkozom, akik a nyakamban hordott hajtincséből és az agyamban tárolt emlékekből újraalkotják őt nekem. Vagy ha van Isten, akkor rájön, hogy hibázott.

Annyira vágyom a hangjára, az illatára, a nevetésére, a bőre simaságára, az ölelésére. RÁ Ezt nem pótolhatja semmi. Csak becsaphatom magam. Hiszen az agyunk nem tesz különbséget a között amit lát és aközött amire emlékszik. Becsukom a szemem, fekszem és visszaidézek egy kellemes emléket, minta félórája történt volna... ez néha segít.