Fáj. Nagyon. Változik? Nem. Azt hisszük, de a legjobb amit remélhetünk, hogy hozzászokunk. Talán rajtunk is múlik, hiszen ragaszkodunk a gyászunkhoz, a fájdalomhoz. Mert ennyi maradt belőle. Milyen könnyű lenne, csak hozni egy döntést. Mától új életet kezdek. Mert tanultam valamit, ráébredtem valami ezoterikus megvilágosodásra... Nagyon sok szakkönyv vagy cikk ebbe az irányba próbál terelni. Olyan utakat mutat, amelyek tovább haladtak. Van aki képregényt írt, más könyvet, valaki festett vagy rászorulókkal kezdett el foglalkozni és ez segített továbblépni. Akiknek sikerült, azoknak gratulálok és tényleg örülök. De hol vannak a többiek? Akiknek nem sikerült? Szerintem mi alkotjuk a jóval nagyobb tábort. Csak magunkba zárkóztunk. Nem terhelünk mást a cafatokra szakadt szívünkkel. Igaz, a világból érkező ingerek megnőnek, mint a befőttesüveg. Képesek vagyunk idővel több dologgal is foglalkozni, de a gyász mérete nem csökken.

Azt kérdeztem a pszichológusomtól, hogy lehet, hogy én még mindig élek, pedig a fiam elment. Korábban tökéletesen meg voltam győződve arról, hogy ha elveszíteném valamelyik gyermekem, abba belehalnék. Ő azt mondta, bele is halt - egy része. Több hónappal később már én is tudom, hogy ez így van. Lehetséges, hogy halott legyek, miközben létezem. A lelkem időről időre elhagyja a testem. Szellemek között él, míg a testem ellátja a szokásos funkcióit. És a környezetem ebből nem igazán vesz észre semmit sem. Ez az üres csigahéj, mint egy jól beprogramozott gép ellátja a szerető anya, házastárs és munkatárs feladatait. De talán most ez is jobb - inkább az üres burok, mint a téboly. Persze közben keresem azt a hatalmat, gyógyírt vagy varázsigét esetleg kultikus helyet ami visszarakhatná a testembe a lelkem.