2020 novemberében elvesztettem a fiam – a csodát magát. Az életem totálisan összeomlott. Gyakran érzem még mindig úgy, hogy ez egy rossz álom, felébredek és minden más lesz. Fekszem összeroskadva a saját kaotikus gondolataim kereszttüzében – bár tudom, fel kellene állnom. Néha sikerül féltérdre támaszkodnom. Már ez is nagy siker!
Mi segíthet ebben? Sokféle apró lépés, gondolat, módszer, eszköz.
Nagyon sok mindent kipróbáltam. És mindennek megvan a maga helye/ideje. Van olyan üzenet, módszer, ami az első hónapokban nem tud átjönni, nem működik. Csak később. Nem baj. Semmi sem baj. A saját #gyász kialakítása időt, energiát és sok próbálkozást igényel.
A magány még támogató közegben is a mindennapok része. A környezetünk gyakran nem ért meg minket: “Idővel könnyebb lesz!" "Szedd össze magad, ott van a másik gyereked!…” Vagy egyszerűen elkerülik a témát az emberek. Aki nem zuhan ugyanebbe a szakadékba, nem értheti a napi/órai/minden perces gyötrelmeket...
És igen, támogatni kellene a testvérét vesztett gyermeket, az apát, nagymamát....
Még mindig nem tudom jól megfogalmazni a bennem zajló gondolatokat, örvényeket, kételyeket, marcangoló elképzeléseket. Talán nem is kell. Erre remek könyvek vannak, amelyek segítenek a #gyász feldolgozásában. Én szeretek olvasni, így tekintélyes mennyiségen végigrágtam magam az első néhány hónapban. Másra nem is nagyon voltam képes. De a könyveket olyanok írták, akik már a #gyászfolymat egy későbbi folymatában vannak, vagy szakértők, akik a másoktól szerzett tapasztalatokat dolgozták fel. Kerestem konkrétan olyan könyveket, amelyeket gyermeküket elvesztett édesapák vagy anyák írtak. Tudnom kellett, hogy túl lehet ezt élni. Legalábbis van akinek sikerült. Aki persze könyvet írt belőle, ő talált új célt az életében és bíztatásnak szánta. De vannak, vagyunk olyanok, akik lehet, soha nem jutunk el abba a szakaszba, amit a társadalom elvár tőlünk....
