Az első órák, napok. Sokk. Igazából, nem is tudod, hogy sokkban vagy. Valamennyit eszel, iszol, fekszel, ha kérdeznek beszélsz. És az őrület felé haladsz.

Szükségem volt egy pszichológus támogató segítségére. Megértette velem, hogy mit tesz az agyam a túlélésért. Hogy ne őrüljek meg. Elzárta például a szeretett gyermekemmel együtt töltött boldog pillanatok emlékét. Egyszerűen volt, hogy a hangját, arcát, illatát se tudtam felidézni. Hogy az üvöltő kín, a hiány ne törje apró darabokra a megmaradt tudatom, a szétesett lelkem. Egy üvegbúra alatt kucorogtam és közben úgy éreztem, durva cérnával be van varrva a szám, hogy az artikulálatlan üvöltés ne szakadjon ki folyamatosan belőlem.... Nem beszéltem és nem nagyon beszélgettem. Ültem a gépem mellett és olyan oldalakat bújtam, ahol a gyászolók felbukkantak. A COVID csúcsideje volt. Minden nap csatlakozott valaki a fájdalmával a tömeghez. Bennem a szakkönyvekben megírt düh az egész világ ellen irányult. Lángolt, pusztított. Vartam a napi jelentéseket az aznapi elhúnytakról. Ha emelkedett a szám, a bennem lángoló tűz erőre kapott. Kívántam, hogy mások is szenvedjenek, és közben szégyelltem magam, hiszen nem vagyok rosszszándékú ember. Gyászterapeutát is kerestem. Talán nem volt az igazi, hogy a párom is vele konzultált. Online, mert ugye a Covid miatt nem volt személyes kontaktus. Biztosan sok kliense volt, de én mindenért dühöngtem. Hogy nem emlékezett "Géniusz" nevére, a körülményeinkre..... személytelennek találtam az egészet. És ugye ez egy olyan terápia, ami azt mondja, a gyász X időn belül feldolgozható. És ha nem teszed, akkor megrekedtél, ami egy nagyon nem "helyes" állapot... amerikai szemlélet. A gyászterapeutámra zúdítottam a rosszkedvem, akit azért fizettem, hogy segítsen. Akkor annyira dühös voltam, hogy úgy gondoltam, nem ér semmit, nem figyel rám. Sokkal később azért megértettem néhány mondatát, meséjét. Mert mesékkel is lehet dolgozni a gyászon. A mese akkor jó, ha korábban is sok könyvet olvastál és egy szöveg vagy hang teljes képi világot tud felépíteni a fejedben. Én sokszor magam elé képzelem az anya képét, aki meztelenül kucorog egy asztal alatt és madárnak képzeli magát az egyik mesében. És nem érti őt senki, ő pedig nem tud kapcsolódni senkihez. Hát ez tényleg ilyen