Hogyan lehet "élni" egy gyermek elvesztése után?

Hogyan lehet "élni" egy gyermek elvesztése után?

Az unokatestvér szalagavatója

2022. január 26. - Édes Anya

A nővérem elhívott a szalagavatóra. Elég kritikus és mivel a ballagási fotózás nem sikerült valami jól, rám bízta az esemény megörökítését. A szakmai múltamra való tekintettel. Persze, egy unokaöccs ballagására az embert amúgy is meghívnák, de így külön apropót nyert az esemény. Elmentem és a lányomat is magammal vittem, akinek az egész - számára jogosan - unalmasnak tűnő rendezvény legjobb része az volt, amikor a fiatalok Billy Eilish zenéjére keringőztek.

Én fotós bőrbe bújtam és a rendezvény végéig a legjobb szögeket keresve készítettem a képeket. Aztán jött a #sokk.

A keringő után minden végzős megtáncoltatta a rokonságot. Itt még készítettem néhány képet, majd leültem. És akkor már nem csak néztem, hanem láttam is. A nővérem keringőzött a szép szál, kedves nagyfiával. Amit én már nem tehetek majd meg. Pedig Géniusz lenőtt engem és elképesztően jóképű és jó mozgású fiúvá vált. Minden anya álma és büszkesége. A jövő a remény. És elkezdtek ömleni a könnyeim. Nem készültem fel, de azt hiszem, erre nem is lehet felkészülni. A jövő Vele kapcsolatban fájdalmat, hiányt, veszteséget tartogat, ami bármikor elboríthat.

Bocsánatot kértem és elköszöntem olyan gyorsan, ahogy csak lehet. Hiszen nekik ez egy fantasztikus, örömteli esemény volt! Nincs jogom, hogy elkedvetlenítsem őket. Ugye?

Mindenem fekete

Még csak 14 hónap telt el... Több, mint egy év eltelt már!!!

Ugye mennyire más a két megközelítés? Világéletemben szerettem a #fekete színt, Rajzoltam ceruzával, feketeő bőrből ékszereket készítettem és a ruháim 80%-a is fekete volt. Azt mondják, a kreatív emberek szívesen viselik ezt a színt. Még akkor is, ha nem áll igazán jól nekik...mint ahogy nekem sem. Ha a sors vagy misztikum oldaláról közelítem meg a kérdést, akkor már előre gyászoltam...hiszem ezt többen is kérdezték korábban. Most a fekete a mindennapjaim részévé vált. Nincs semmi szándék benne, egyszerűen megpróbáltam más színű ruhákat is felvenni, de viszketni kezdett benne a bőröm. 

"Géniusz" az ágyából távozott, így közigazgatási eljárás indult -ami egy borzalom maga. És nyolc hét, hogy egyáltalán bármit megtudhass a "Miért"-ről. A hadnagyhölgy - aki az eljárást vezette - és részvétteljes módon állt az esetünkhöz- egy hónappal később, amikor be kellett mennem hozzá aláírni valami papírokat, meghökkenten konstatálta, hogy feketében vagyok. Úgy látszik a modern korunk már nem szeret szembesülni azzal, hogy valakinek magánügye van. Ráadásul olyan, ami valamiféle érzelem kiváltására is alkalmas. Gyakorlatilag unszolt, hogy viseljek más színű ruhákat a lefogyott, ráncos testemen. Azt kérdezte: "Nem zavarja, hogy mások szánakozva néznek magára?" Őrület!!! Mintha a fiam elvesztése után egyáltalán bármi is érdekelt volna!

Tényleg ennyire zavaró ránéznünk a másikra? És részvétet érezni? Nem akarunk vagy nem tudunk? Egy tabu közepén ücsörgök, mert azt az érzést, hogy milyen egy gyermeket elveszteni, csak az tudja, aki átélte...és ezt nem kívánom senkinek. De engedjék meg nekem, hogy feketét hodjak! Akár az életem végéig, ha én ez vagyok.

Könyvekből tanult gyász?

Nekem segítséget jelentenek a betűk. Írva és olvasva egyaránt. Az első hetekben a pszichológusom tanácsára minden nap leírtam, hogy mit csináltam. Mintegy szembesítve magam azzal, hogy vagyok. Mert nem akartam lenni. Meg aztán esténként leírtam ami eszembe jutott "Géniusszal" kapcsolatban. Egy emlék, valaki hozzászólása, egy érzés..... meg persze nagy betűkkel a NINCS és a SOHA. Ez a nagyon nagy baj. Olyan könnyen dobálózunk a mindig és soha szavakkal miközben nem is vagyunk tisztában a jelentésükkel. Azzal, ha valami megváltoztathatatlan. Talán ezért a legnehezebb beletörődni. Mindig azt képzeljük, hogy van közünk a sorsunkhoz. Ha nem is vagyunk aktívak, csak sodródunk, az is a mi döntésünk. hagyjuk, hogy sodorjanak az események. Mert néha kényelmesebb semmit sem csinálni.

Most én is gyakran találom magam ilyen állapotban. Félig katatón módon csak fekszem behúnyt szemmel. Nem akarom kinyitni. Csak elképzelek egy helyzetet vagy emléket Gordiusszal. Merthogy az agy nem tesz különbséget aközött amit lát és amire emlékszik. Most épp így élem túl a napokat. Meg az olvasással. Belemerülök egy könyv nyújtotta világba vagy gondolatok szívok magamba, mint kis homokszemeket, amelyek egy nap talán összeállnak kavicsokká, majd kövekké és esetleg alapul szolgálhatnak valamiféle hit kialakulásához. Kellene...

Gyászterapeutával könnyebb?

Az első órák, napok. Sokk. Igazából, nem is tudod, hogy sokkban vagy. Valamennyit eszel, iszol, fekszel, ha kérdeznek beszélsz. És az őrület felé haladsz.

Szükségem volt egy pszichológus támogató segítségére. Megértette velem, hogy mit tesz az agyam a túlélésért. Hogy ne őrüljek meg. Elzárta például a szeretett gyermekemmel együtt töltött boldog pillanatok emlékét. Egyszerűen volt, hogy a hangját, arcát, illatát se tudtam felidézni. Hogy az üvöltő kín, a hiány ne törje apró darabokra a megmaradt tudatom, a szétesett lelkem. Egy üvegbúra alatt kucorogtam és közben úgy éreztem, durva cérnával be van varrva a szám, hogy az artikulálatlan üvöltés ne szakadjon ki folyamatosan belőlem.... Nem beszéltem és nem nagyon beszélgettem. Ültem a gépem mellett és olyan oldalakat bújtam, ahol a gyászolók felbukkantak. A COVID csúcsideje volt. Minden nap csatlakozott valaki a fájdalmával a tömeghez. Bennem a szakkönyvekben megírt düh az egész világ ellen irányult. Lángolt, pusztított. Vartam a napi jelentéseket az aznapi elhúnytakról. Ha emelkedett a szám, a bennem lángoló tűz erőre kapott. Kívántam, hogy mások is szenvedjenek, és közben szégyelltem magam, hiszen nem vagyok rosszszándékú ember. Gyászterapeutát is kerestem. Talán nem volt az igazi, hogy a párom is vele konzultált. Online, mert ugye a Covid miatt nem volt személyes kontaktus. Biztosan sok kliense volt, de én mindenért dühöngtem. Hogy nem emlékezett "Géniusz" nevére, a körülményeinkre..... személytelennek találtam az egészet. És ugye ez egy olyan terápia, ami azt mondja, a gyász X időn belül feldolgozható. És ha nem teszed, akkor megrekedtél, ami egy nagyon nem "helyes" állapot... amerikai szemlélet. A gyászterapeutámra zúdítottam a rosszkedvem, akit azért fizettem, hogy segítsen. Akkor annyira dühös voltam, hogy úgy gondoltam, nem ér semmit, nem figyel rám. Sokkal később azért megértettem néhány mondatát, meséjét. Mert mesékkel is lehet dolgozni a gyászon. A mese akkor jó, ha korábban is sok könyvet olvastál és egy szöveg vagy hang teljes képi világot tud felépíteni a fejedben. Én sokszor magam elé képzelem az anya képét, aki meztelenül kucorog egy asztal alatt és madárnak képzeli magát az egyik mesében. És nem érti őt senki, ő pedig nem tud kapcsolódni senkihez. Hát ez tényleg ilyen

Mintha ő lett volna...

Tegnap  egy bevásárlóközpontban egy asztalnál ülő fiatal fiú épp felnézett és rámmosolygott. Ismerős tekintet, divatos haj, huncut okos szem, dupla gödröcske az arcon... egy pillanatra mintha "Géniuszt" láttam volna. Megremegett a lábam és kába merev tekintetem rajta felejtettem. Akkor ismét elmosolyodott. A mellette ülő édesanyjából jöttem rá, hogy csoda nincs... ő a fiam egyik általános iskolai cimborája. A pillanatnyi lebegést azonnal a kút mélysége váltotta fel. A milyen lenne, hogyan nézne ki most? A megcsalt ígéret, amit már nem lehet beváltani. És közben mentem a boltba Miso pastát venni, hogy megfőzzem az egyik kedvenc levesét. A targédiát követő időkben a csodák vagy kevéssé valószínű események sokaságának bekövetkeztében bíztam. Szeretem a fantasztikus filmeket, hát simán belefért, hogy valami szuperhős csettint és visszaforog az idő. Vagy hogy Idegenekkel találkozom, akik a nyakamban hordott hajtincséből és az agyamban tárolt emlékekből újraalkotják őt nekem. Vagy ha van Isten, akkor rájön, hogy hibázott.

Annyira vágyom a hangjára, az illatára, a nevetésére, a bőre simaságára, az ölelésére. RÁ Ezt nem pótolhatja semmi. Csak becsaphatom magam. Hiszen az agyunk nem tesz különbséget a között amit lát és aközött amire emlékszik. Becsukom a szemem, fekszem és visszaidézek egy kellemes emléket, minta félórája történt volna... ez néha segít.

A fiam már nincs

2020 novemberében elvesztettem a fiam – a csodát magát. Az életem totálisan összeomlott. Gyakran érzem még mindig úgy, hogy ez egy rossz álom, felébredek és minden más lesz. Fekszem összeroskadva a saját kaotikus gondolataim kereszttüzében – bár tudom, fel kellene állnom. Néha sikerül féltérdre támaszkodnom. Már ez is nagy siker!
Mi segíthet ebben? Sokféle apró lépés, gondolat, módszer, eszköz.
Nagyon sok mindent kipróbáltam. És mindennek megvan a maga helye/ideje. Van olyan üzenet, módszer, ami az első hónapokban nem tud átjönni, nem működik. Csak később. Nem baj. Semmi sem baj. A saját #gyász kialakítása időt, energiát és sok próbálkozást igényel.
A magány még támogató közegben is a mindennapok része. A környezetünk gyakran nem ért meg minket: “Idővel könnyebb lesz!" "Szedd össze magad, ott van a másik gyereked!…” Vagy egyszerűen elkerülik a témát az emberek. Aki nem zuhan ugyanebbe a szakadékba, nem értheti a napi/órai/minden perces gyötrelmeket...
És igen, támogatni kellene a testvérét vesztett gyermeket, az apát, nagymamát....
Még mindig nem tudom jól megfogalmazni a bennem zajló gondolatokat, örvényeket, kételyeket, marcangoló elképzeléseket. Talán nem is kell. Erre remek könyvek vannak, amelyek segítenek a #gyász feldolgozásában. Én szeretek olvasni, így tekintélyes mennyiségen végigrágtam magam az első néhány hónapban. Másra nem is nagyon voltam képes. De a könyveket olyanok írták, akik már a #gyászfolymat egy későbbi folymatában vannak, vagy szakértők, akik a másoktól szerzett tapasztalatokat dolgozták fel. Kerestem konkrétan olyan könyveket, amelyeket gyermeküket elvesztett édesapák vagy anyák írtak. Tudnom kellett, hogy túl lehet ezt élni. Legalábbis van akinek sikerült. Aki persze könyvet írt belőle, ő talált új célt az életében és bíztatásnak szánta. De vannak, vagyunk olyanok, akik lehet, soha nem jutunk el abba a szakaszba, amit a társadalom elvár tőlünk.... 
süti beállítások módosítása